Húsparázs

 

Miért ne kezdeném a felhõkkel?, az éggel, melyre föl se kell nézni, tudható anélkül is, hogy szürke? Folytatva azon, hogy Muth, akirõl szó lesz, amúgy szereti a szürkét, van ilyen színû nadrágja, kalapja, szürke a kedvenc zoknija, bár aznap valószínûleg nem azt viselte: olyankor veszi csak föl, ha van kinek. Miért ne mondanám el, hogy a felhõk nem tartották magukban löttyös indulataikat, és végigöntötték a városon?, hogy hideg volt, bár nem olyan hideg, amitõl az ember arca kipirul, és ami kaland, ami az életünkre tör, nem, ez a hideg csupán kellemetlenség volt, kiszúrás; miért ne mondanám el, hogy Muth sápadt volt, és azt mormogta: „ A macska rúgja meg!” , de csak mert nem jutott eszébe semmi elemibb; tisztában volt vele, hogy az ilyen káromkodás az esõvel lecsurog, nem dugítja el a kanálist. Már berregett a kapuban a mágnes. Szabad volt az útja, és Muth csak állt, a kaputelefon felirataira meredve.

Törölgette arcán a vizet. A keze vizes volt.

Beletörölte a nadrágjába. A nadrág… valljuk be: száraz nem volt az sem.

— Benn vagy? — harsogott Muth barátja a táblából. Szólni kéne neki, hogy ne kiabáljon. Biztos, hogy hallani lehet az úttest túloldalán.

Muth barátjának neve mellett, eggyel jobbra, eggyel följebb, ott egy másik. A sok átragasztott, nehezen olvasható írás között egy tiszta. A betûket nyugodt, ám laza kéz vetette papírra. A lámpa meleg fénnyel világítja át a vékony papírt.

Egy olyan férfi neve, akit ismer, párszor beszélt már vele, de néhány szónál sohase többet. Kézírását látni nem volt még alkalom, nem döntheti el tehát, hogy az õ vonásai vannak-e közszemlére téve a kapubejáratban. Másik lehetõség a feleség. A keze írását neki se látta még Muth, és õvele egyszer se beszélt.

— Hol vagy? — harsogott a tábla. Olcsó kis hangszóró lehet beleépítve, mely a kiáltozó barát, meg a túlvezérelt erõsítõ miatt majd’ megszakad.

— Benn vagy?

— Kinn — mondta Muth, csöndesen. Talán a barátja megérzi a hangszínén, hogy ilyen csöndesen is lehet, hogy elegendõ a halk szó, az is mozgásba hozza a mikrofon membránját, jeleket küld a lakásba föl —

— Gyere be! — szólt és torzult a tábla.

A tábla ellenáll a víznek, párának. Ott benn nincs nedvesség, mert ha lenne, zárlat gátolná a hangok jelekké, a jelek hangokká alakulását, valamint a betûk, a nem tudni, ki által formált csinos betûk elmázolódnának a lámpa elõtt, de lámpa se nagyon égne, nyilván. A barátja hangja nem lett visszafogottabb. Ám ennyi beszélgetés valószínûleg kevés hozzá, hogy jelezze, túl hangos vagy te ott fenn. El lehetne mesélni, az utcaszintrõl, halkan, hogy még soha nem vette észre azt a nevet a kaputelefonon, pedig évek óta jár ide, mióta a barátja ideköltözött, és valószínû, hogy akkor már a másik javában itt lakott; ami keveset róla tud, az nem arra mutat, hogy sûrûn váltogatná a lakhelyét — ellentétben vele, Muth barátjával, akinek ez már negyedik lakása, mióta egymást ismerik —, és ha ebbe a mesébe belefogott volna, fölmerülne a kérdés, hogy a történet mirõl szól, a hangokról és jelekrõl, vagy a barátságról. Berregett megint a mágnes, és Muth közel állt ahhoz, hogy vacogjon, hasonló frekvencián, mint a kapu villannyal kínzott lelke, úgyhogy fogta magát, és bement, és elindult fölfelé.

Évek óta, mióta ebbe a házba jár, megeshetett volna, hogy szembetalálkozik vele. A kapualjban, amikor belép, és õ meg épp kiszáll a liftbõl, valahova indul, megismerik egymást, „ nahát, te itt laksz?” , „ és te?” , „ én csak látogatóban, egy ismerõsöm él itt” , vagy fordítva, hogy hazajön éppen, amikor Muth érkezik, és egyszerre szállnak a liftbe. Fönnállt a lehetõség, hogy a szûk térben egészen közel kerülnek, váll a vállhoz, mosoly a mosolyhoz, arcszesz az arcszeszhez, „ hozzánk is benézhetnél, ha van kedved” , „ szívesen” , „ sokáig fönn vagyunk, éjjel kettõ elõtt nemigen fekszünk le, úgyhogy csak gyere!” , „ de biztos?” , „ biztos!”

Muth nem tudta, milyen lehet õnála. Hogy vannak-e könyvei, hogy sok van-e. El lehetett róla képzelni, hogy csak egészen különleges olvasmányok érdeklik, melyeket könytárban forgat, és haza nem visz mást, csak a pormentes, tiszta élményt. Ugyanígy megvolt rá az esély, hogy óriási magánkönyvtára van. Magas, hosszú szoba parkettától plafonig telepolcozva, sötétre pácolt diófa állványok, még a nagyapja, közhivatalnok, csináltatta egy gödi vagy dabasi asztalosmesterrel, mélykék és bordó kötetek, melyekhez a harmincas évek óta nem ért emberi kéz, de a tartalmuknak anélkül is birtokában van a férfi, akinek társasága, ezzel Muth tisztában volt, minden alkalommal változtat rajta valamit: nemcsak mert egy-egy félmondatán vagy félmosolyán hetekig gondolkodik utóbb, hanem mert másképp is viselkedik, ha ott tudja a közelében, ha megérzi: a szürke szem pillantása ráesett.

Például elhagyta ajkát egy-két mondat, melyekkel jól meglepte magát, hisz mielõtt csönddé enyésztek volna, fölfogta, miket beszélt: „ Ilyen vagyok? Ez vagyok én?” , kérdezhette utóbb, mert olyasmiket máskor, mások társaságában aligha mondott, de még csak nem is gondolt volna. És beszélt attól kezdve úgy, és volt attól kezdve olyan.

Van ez az õ barátja. Itt él egy fedél alatt a másikkal. Nagyjából lehetetlen, állapította meg Muth, hogy sose találkoznának. Biztosra lehet venni, hogy ismerik egymást. Ugyanakkor elég nehéz volt elképzelni õket, amint együtt ülnek egy lakógyûlésen, és kifejtik a véleményüket, elõbb az egyik, aztán a másik, a lépcsõháztakarítás problémájáról… Errõl eszébe jutott, hogy ha ezek tudnak egymásról, akkor véleményük is van, és be kellett látnia — bár nem esett jól, kénytelen volt belátni —, hogy amit egymásról õk kialakítottak, minden lehet, csak jó vélemény nem. Barátja, a sportos dzsekijeivel, meg a lehetõ legkedvezõbb áron vásárolt, de a Pumákhoz meg az Adidasokhoz a lehetõ legjobban hasonlító cipõivel… Másik oldalon pedig a férfi, kizárólag öltönyben, bõrtalpú cipõben, és felesége a vékony, áttetszõ ruháival, nyaka és csuklója és bokája körül az ezüstkígyóival, az illataival, a nevetésével…

Nem volt könnyû hagyni, hogy a barátja beszéljen, hosszan, hangosan, hogy kitérõket tegyen, melyeket láthatóan jóelõre eltervezett, és melyeket végigmondani élvezetes volt számára. Levágni valahol a körmondatot, ahogy a folyókanyarulatokkal csinálták, azt kéne, futott át rajta, de Muthnak azon nyomban eszébe jutott, hogy az a módszer a vizek esetében se biztos, hogy üdvös volt: ki tudja, milyen energiák, indulatok rekednek barátjában, ha csak ami tény, azt mondhatja el, és ezáltal belészorul a körülmények, adalékok, motívumok árja? De hát nemcsak azért kellett magán uralkodnia, hogy hallgasson, hanem azért is, hogy elhallgasson — azt tudniillik, hogy mit vett észre a névtáblán, és hogy rá ne zúdítsa kérdéseit: milyen emberek ezek, milyennek látja barátja azt a férfit, na és milyennek a vele élõ nõt, beszélgettek-e már, és ha igen, milyen témákról…

Miért ne árulnám el, hogy Muth jóval értelmesebb, mint a barátja, azért figyel oly állhatatosan annak fejtegetéseire, és jóval bölcsebb, mint azok, akik az õ helyében, alighogy föltárul elõttük az ismerõs ajtó, és miután kértek és kaptak egy kupica rumot, mert mocsok egy hideg van, megmondanák, milyen fölfedezést tettek, és megkérdeznék, hogy s mint áll a helyzet „ velük” , és hogy lehet-e innen látni az ablakaikat, van-e belátás? Azért mondom, hogy bölcsebb, mert Muth tudja, hogy barátja másképpen lát, mint õ. Olyannyira másképpen, hogy sok mindent, ami neki fontos volna, a barátja nem is hogy jelentéktelennek ítél, hanem egész egyszerûen észre se vesz, ugyanakkor megvannak a maga ideái, melyeknek megfelelõen kérdéseket tesz föl a valóságnak, és a kapott válaszokat földolgozza, a maga rendszere szerint. Persze ilyen esetekben fönnáll a lehetõség, hogy az ember beszámítsa a másik nézõpontja meg a magáé közötti különbségeket, és korrigáljon, és így többé-kevésbé hiteles képet nyerjen, ám Muth tartott tõle, hogy képtelen volna kiiktatni mindazt a torzulást, melyet barátjának az övétõl eltérõ ideái okoznak. Épp azért nem lenne képes, mert annyira szeretne élesen látni.

Mielõtt tovább megyek, mielõtt elmondom, hogy mi volt a lényeg mindabból, amit Muth barátja elõadott — mintegy megtéve azt, amit Muth nem akart megtenni, vagyis hogy átvágjam a kanyarokat, „ a lényegre!” , én teszek egy kis kitérõt, és magam se tudom, hogy a lényeg hol van, a fõsodorban-e, vagy a kanyarban, vagy talán másutt, egy lemetszett és valahol oldalt megbúvó holtágban —, mielõtt elmondom, miért hívta magához a barátja, elárulom, hogy volt egy egészen egyszerû oka annak, hogy Muth nem kérdezte õt a lakótársairól: félt, hogy rosszat fog hallani róluk. Valamit, ami nem semmisítené meg vonzalmát, de fájna; mint mikor a kisgyerek ki akar tépni egy virágot a földbõl, de túl gyönge hozzá, a gyökér szilárdan kapaszkodik a földbe, ám arra elég erõs a kicsi marok, hogy meg-megcsúszva a száron, sorra leszaggassa a leveleket, a szirmokat.

A barátja elszánta magát, hogy ösztöndíjjal külföldre megy, mégpedig szinte egyik napról a másikra, és ennek forrásait, valamint folyományait adta Muth tudtára; végül, de nem utolsósorban, hogy féléves távolléte idejére kiadná a lakását. Nem akarna-e Muth idejönni, hiszen felnõtt létére a szüleivel lakik, nem akar-e a maga ura lenni?

Miért ne mondanám el, kivételesen, hogy másnap milyen álomra riadt Muth? Az esõ álmában tovább esett, és a cseppek egyre nagyobbak lettek, a házak egyre kisebbek, akár a kavicsok, melyek fölfénylenek, megtisztulnak az esõben, és ahogy a kavicsközöket hamar föltölti a víz, úgy özönlötte el a patakok és folyók hideg serege a házközöket. Az emberek mérete az épületekkel maradt arányos, kicsik és sodorékonyak a vízben, akár a hangyák, bár legtöbbjük ugyanolyan elszánt küzdõ, mint a rovarvilág hõsei. Az ár az elsõ emeletig ér, és kinéz az ablakon Muth, és a vízringatta bútorok, a hamarjában fölfújt úszógumikra bízott kisgyerekek — ó, milyen sebesen viszi õket a víz, szüleik nélkül, ki tudja merre és meddig! —, a kisgyerekek és a szuszogva-horkantva tempózó kétségbeesett kutyák között meglátja a férfit. Reménytelenül kapaszkodik egy kariatida karjába, mellébe. Reménytelenül, mert a kariatida karja hiába formáztatott erõsre az egykori díszítõszobrász által, a kebel hiába büszke, hiába állt ellen sok évtizednyi idõnek, a vízsodor elõbb-utóbb bizonyosan szétmállasztja. Már látható, hogy a sötétszürke kéreg csíkokban leválik, talán ahol a kapaszkodó körmök meg-megcsúsztak és végigszántottak rajta, és védtelenül kiviláglik a mell fehér belseje. Muth észreveszi, hogy a férfi ereje fogytán van, már nem képes újabb, biztosabb kapaszkodót keresni. Látja kerekre nyílt, szürke szemét. Látja a félrefordított arcot. A szép, csukott szájat. A feleséget nem látja, annak alighanem betelt már a sorsa. És akkor eszébe jut a kötél, amelyet barkácsoláshoz vettek a barátjával, erõs kenderkötél, ott van a kamrában, siet, megtalálja, a végére, ahol a szálak széttartanak, hamar bogot vet, és aztán kiszól: „ dobom a kötelet, a tiéd, vesd rá magad!” , egyik végét szilárdan tartja, dereka köré tekeri, a másik vég ott lebeg a vízfelszínen a férfi szája elõtt, és annak nem kell mást tennie, csak kinyitni a száját, és kicsi, fehér fogaival, halványpiros ajkaival a bogot körülölelni. Muth érzi a másik test súlyát. Érzi, de bírja. A férfi elengedheti a kariatida gyöngülõ karját, keblét, mert immár rábízhatja magát a szájában tartott kötélre, és Muth erejére.

A valóságban az történt, hogy Muth nem ragadta meg a kínálkozó alkalmat, és nem költözött egy fedél alá velük. Viszont tudott valakit, egy külhoni fiatalembert, akinek éppen azidõre kellett lakás. Ottléte lehetõséget adott, hogy Muth, mint afféle pártfogó, gyakran tegyen látogatást a házban, hogy tetszése szerint nézelõdjön a konyhából, mely a belsõ udvarra nyílt, arrafelé, amerre az érdekes ablakokat sejtette.

Egyszer, amikor ment meglátogatni pártfogoltját, és metrón utazott, és abban az órában kevés volt az utas, bõven maradt szabad hely, Muth úgy döntött, hogy leül. Mármost ezeket a metrókocsikat oly módon formálták meg, hogy az emberek lássák és nézzék egymást. Két sorban lehet ülni, a sorok egymással szemben, és Muth oldalán egy középkorú úr ült, szemben pedig egy kamaszlány. Ez a kamaszlány valamit olvasott, és vagy azért, mert olvasmányában úgy föloldódott, hogy másra nem jutott figyelme (ilyen olvasóra vágyik ez az elbeszélés is), vagy mert eleve nem volt rászoktatva, hogy ültében összezárja a combját, kicsit szétvetett lábakkal foglalt helyet, és a szoknyája rövid volt, és mindennek következményeként kiviláglott halványszürke alsónemûje. Igazából nem olyan látvány, ami nagyon megdobogtatná a szívet, legalábbis felnõttkorban nem. Inkább csak régesrégi halvány emlékek derengenek föl és színesednek meg, bizonyítva, hogy valamikor ezek a kiviláglások jelentettek valamit. Muthnak épp innen indultak el a gondolatai, két megálló között: vajon nem baj-e, hogy számára immár alig érdekes az elébe táruló bugyi? A combok tunya önfeledtsége kedves volt, oda bambulnia végül is nem esett rosszul. Aztán arra lett figyelmes, hogy a középkorú úr, aki mellette ült, és aki hasonlóképpen akaratlan kedvezményezettje volt az olvasó lánynak, hirtelen föláll, és elindul — de nem a peronra nyíló ajtóhoz helyezkedik, hanem a másikhoz, mert nem leszálláshoz készül, hanem hogy kikerüljön a tárt combok spektrumából. Pedig hát elég lett volna, ha a szemét lehunyja, gondolta Muth, vagy ha elfordul! Az úr arca piros volt, mint lámpák közül a tilost jelzõ. Ez viszont örömmel töltötte el Muthot. A pír elárulta, hogy az az ember szenved, hogy rettentõen szégyelli magát, és hogyha nem kel föl, nem megy odébb — föláldozva kényelmét —, akkor nem bírna máshova nézni, csak a kamaszlány alsónemûjére. Ezek szerint a látvány mégis nagyszabású! Be kell látni, hogy mégis van küzdelem, mégis van tét. Helyükre kerülnek a dolgok, így érezte Muth, és szaladva ment föl a mozgólépcsõn.

Hogy a dolgok nálam is a helyükre kerüljenek, azt hiszem, el kell árulnom, hogyan jutott a célba Muth. Ehhez tudni kell, hogy a pártfogoltja, mert nem sejthette, mivégre van ott, ahol van, és ezért nem terhelte lelkét fölösleges aggodalom és tapintat, megismerkedett azzal az asszonnyal, aki a Muthot annyira érdeklõ férfi felesége volt. Alighogy megismerkedtek, a nõ fölment a fiúhoz, mert — mint mondta — régóta szeretett volna „ kitekinteni” abból az ablakból: Muth barátjának ablakából. És mielõtt a fiú udvariasan megkérdezhette volna, mi lehet olyan érdekes abban, idegen ablakból a sajátunkat nézni, a nõ kitekintett, szemlélõdött kicsit, „ hogy idelátszik-e, ha ledobom a ruhám” , mondta, és ledobta a ruháját. Az ezüstkígyók rajta maradtak.

Pár nap múlva megkérte a férjét, hogy készítsen négy személyre kínai vacsorát.

„ Nagyon jó szakács, azt el kell ismerni.”

Meghívta a fiút, és a fiú által Muthot.

Mire Muth megérkezett, a húsok, zöldségek elõ voltak már készítve.

— A sütés magas hõfokon történik — mondta a férfi —, és villámgyorsan.

Csakhogy a feleség addigra sokat ivott. Töményet. Túl sokat. Talán nem ment annyira könnyen neki négyesben vacsorázni, mint ahogy hitte, mikor átadta magát az ötletének, és amikor tovább adta az ötletét. Muth gyönyörködve nézte a csészékbe készített húsdarabokat, melyek órák óta voltak kitéve fûszerek, pácok hatásának, beszívta illatukat — az egzotikus szagkombináció mellett ott volt a vérszag —, még ízekre készítette az ínyét, örömre a szívét, de már a nõ rákezdett az üvöltésre. Káromkodott. Keményen, szilajon. Mintha azt vette volna fejébe, hogy bebizonyítja, miszerint nem nagyvárosi penészvirág, hanem telivér fehérnép volna õ. A külhoni fiú próbálkozott vele, hogy csitítsa. Ami nem volt jó ötlet, mert a nõ csapkodta, verte onnantól. Körme a fiatal bõrt szaggatta. Vörös, változó szélességgel vont jelek támadtak mozdulatai nyomán, szárnyaló kalligráfia, mely éppúgy támaszkodhatott szorgalmas stúdiumokra, mint a pillanat parancsára.

— Elõvehetném a második faszomat — rikoltatta a feleség. Nevetett, de nem volt vidám. A fiúnak az az ötlete támadt, hogy elereszti, hátha magától lecsillapul. Az asszony nem csillapult, hanem magába zúdított egy fél marék gyógyszert, és arra újabb adag töményet.

Muth nem mert megmozdulni. Nem mert a férfira nézni.

Volt egy pillanat, mikor a nõ a konyhai deszkáról fölkapott egy kést. Jól látszott, hogy szakszerûen karbantartott, igen éles szerszám. Sose derült ki, hogy Muth képes lett volna-e megmozdulni, valamit cselekedni, mert mikor a nõ a férje nyaka körül hadonászott, és egyetlen szürke villódzás volt a penge, és a férfi megadóan, már-már szelíden, sõt részvéttel nézte, õ nem vetette közbe magát, csak azt mondta: — Nagyon szépen kérem: ne! —, és közben a nõ nevetett, lesodort egy csészét a földre, porceláncserepek és aprított zöldségek hullottak szét, káromkodott, egyik csészét a másik után emelte föl, vágta falhoz, bútorokhoz.

Benn a szobában a fiú föltalálta magát, és kihívta a mentõket.

— Itt valaki gyógyszert vett be. Egy hölgy! Nagyon sürgõs.

Az ápolót valamiért módfölött dühítette a három nyugodtnak látszó férfi és a trágár nõ együttese. Kikérte magának, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznia. Mikor annyi, de annyi valódi beteg szorul segítségre!

A lakásban szólt egy halk, és mégis izgató zene. Muth nem tudta, micsoda. (Csak napok múltán jött el az alkalmas pillanat, hogy megkérdezze.)

— Szégyellhetik magukat — mondta az ápoló. Muthnak ezt nem kellett mondani. Már javában szégyellte magát. A fiú nem szégyellte magát, de segített lefogni, kíméletesen lekötözni a nõt.

— Szégyelljék magukat!

A fiú elment a mentõsökkel, annál is inkább, mert vérzõ sebei ellátást igényeltek.

Nyitva maradt utánuk az ajtó. Muth csukta be. A férfi a szekrény elõtt térdelt. Tapogatózott, benyúlt könyékig: húsokat szedett ki a résbõl.

Különös látványt nyújtottak a pácolt hús kicsi kockái. Lehet, hogy valóságosan áttetszõvé váltak az elõkészítési eljárás következtében? Mert csillogtak, de nemcsak kívül, a felszínük, hanem belül is, a rostok mindegyike csillogott, pirosan fénylettek a keskeny, fehér tenyérben.

Muth letérdelt mellé. Szerencséjére nem porcelántörmelékre. Világítottak a jószagú kockák, mintha parazsat tartana kezében a férfi. Ha akarom, ínycsiklandó, ha akarom, orrfacsaró; ha akarom, hátszín, ha akarom, vesepecsenye.

— Ezeket meg lehet enni nyersen — suttogta Muth.

— Kis sütés nem árt — felelte a férfi, és átöntötte tenyerének tartalmát Muth markába. Volt még mit összeszedni. A legtöbb húsba szöszök, kisebb pormacskák ragadtak, azokat észrevenni, eltávolítani.

Ahogy a nyílvesszõ a tegezbõl az íjra kerül, ahogy a kifeszített húr útjára löki, ahogy a célra tart, ahogy célba ér — minden pont jó, hogy annál fejezzük be az út követését. Hiszen követhetnõk tovább és tovább, de miért ne hagynók abba éppen itt, éppen most? Elhallgatom, hogy hány hús maradt megtalálatlanul a szögletek rejtekében, hogy hány nap múlva lett miattuk bûz, és hogy mit mondott Muth, mit mondott a férfi, egyáltalán hogy mondtak-e bármit, valamit.

 

Ajánlás

Olvasóm, ne mulassz el leszállni, ahol le kell szállnod, és majd ha utad végeztével a kedvesed elé kerülsz, miért ne engednéd, hogy lehántsa rólad a ruhát, az alsónemût, miért ne hagynád, hogy nézzen, miért ne tûrnéd, hogy gyönyörködjön benned, és ha megkérdi, miért ez a vérbõ nevetés, miért ne mondanád meg, hogy olvastál valamit az úton, és ha ezek után érdeklõdést mutatna az iránt, hogy mirõl szólt az olvasmányod, miért ne hoznád tudomására, hogy igazán azt nem lehet megmondani, „ de hangokról és jelekrõl volt benne szó… a húsról, meg a parázsról, és a barátságról… Na és hát valamennyi a combjaimról.”