Próbák könyve

Amikor a könyvet visszavitték az üzletbe, esett a hó. Nem az a dús téli kavargás, melynek láttán mindenki elérzékenyül, főként, ha van fölidézni való élménye egy apa-húzta szánkóról, egy anya-főzte meleg teáról vagy forralt borról, esetleg mandulás süteményről, nem, inkább afféle dacos kis koratavaszi erőlködés volt ez a hóesés, de az eladólány, akit az ellopott kötetekért a városi kapitányságra küldtek, visszafelé menet önfeláldozóan kigombolkozott, és ballonkabátja alá ölelve vitte őket, és még így is ráolvadt néhány pehely a könyvek gerincére. A boltba érve első dolga volt, hogy előkeresse azt a puha rongyot, mellyel az izzadós kezű könyvfogdosók nyomait szokta eltüntetni, és gyöngéden körbedörgölte mind a hármat. Az újabb kiadású, színes albumokon ezek után nem is maradt semmi nyom, mintha érintetlenek lennének, a régin viszont, a sok korábbi, ismeretlen eredetű folt mellett vízcsöppek nyoma sötétlett. Egy pehely épp oda került és ott olvadt a papírba, ahol a tolvaj vére barnállott: az egyik rendőr hívta föl az eladólány figyelmét, hogy a szerencsétlen ember, akit az egyelőre ismeretlen tettes agyonvert, számos sebéből bőven hullatta vérét, bizony a szobát kiadó asszonynak lesz gondja vele, míg rendbehozza.

– Egyébként értékes?

– Bele van írva az ára. – A rendőrök nyilván nem járnak könyvesboltba, gondolta az eladólány. – Hátul. Ceruzával.

– Aha – mondta a rendőr. – Tulajdonképpen megfizethető. De minek? – Pergette a lapokat. – A képek mondjuk érdekesek benne. Sok ilyen van még maguknál?

– Akadnak. Jóval szebbek ennél. Meg drágábbak. Nem is tudom, miért épp ezt kellett annak az embernek elvinnie, ha már.

– Hja – ingatta fejét a fiatal rendőr, mert az volt, egészen fiatal még, bár most mégis olyan képet vágott, mint a tapasztalt öreg nyomozók, akikre azt szokták mondani: “kiégett”, ő még megtehette az arcával, hogy ilyen vagy olyan kifejezést gyúrjon rá, éppen mert friss, képlékeny volt, és mondhatott bölcseket –, hiszen a macskámról se tudom, hogy miért ugrik föl a fotelre, és ha fönn van, hogy miért megy le, akkor egy rosszéletű bűnöző cselekedeteit ép ésszel hogyan értelmezhetném? –, a szája üde piros volt.

Az eladólány a régi könyvet nézte, ott a rendőri kezekben. Ő nem lapozott volna annyira határozott mozdulatokkal, és bár az öreg papír egyelőre nem szakadt, úgy érezte, a könyv nincs egészen biztonságban. Nem mintha nem tetszett volna neki a fiatalember erős és ápolt keze, azon semmi kivetnivalót nem talált. Szívesen áldozta volna föl magát, ő nyilván többet kibír, mint egy régi nyomtatvány.

– Tessék… Akkor hát visszaszolgáltatom. És azt hiszem, benézek valamelyik nap. Jó?

– Jó – mondta az eladólány, és hozzátette: – Örülni fogok.

Szagolgatta a könyvet, ám azt csupán ázott papírszag vette körül: a vér, a halál nem érződött rajta.

Aznap, mikor a könyv visszakerült a boltba, Liza és Emil az expresszvonaton ébredt. Lassú, lusta ébredés volt, tánc nélküli nap: évek után először fordult elő, hogy Liza ne sietett volna a táncterembe. Mértékletesen szokott reggelizni, evés közben alig egy pár szót váltani a mamával, azután gyors, takarékos mozdulatokkal mosakodott és öltözött. Rászokott, hogy még este, elalvás előtt, mikor tanulni vagy olvasni már túl álmos, kikészítse magának a tiszta fehérneműt; az volt a cél, hogy reggel minél kevesebb elvégzendője legyen az ébredés és a táncterembe lépés között, minél kevesebbet kelljen gondolnia, beszélnie és tennie. Legjobb persze úgy lett volna, hogyha álmából kerül át a tükrök közé, kitérők és zökkenők nélkül, de így is sokszor előfordult, hogy a korlát mellett állva egyszerre csak körbevette elhagyott álmának hangulata, és miközben egymáshoz hasonló, bár sohasem azonos mozdulatokat ismételt, hiánytalanul föl tudott idézni minden helyszínt és szereplőt. Az előtte mozgó lány trikója alól elődomborodó csontok, a gerinc pont-pont-pontjai és a bordák hajlékony vonalai: ismerős látvány, rávetülhettek az álomból visszamaradt képek, anélkül, hogy zavarták volna egymást. Csak arra nem emlékezett, mi volt közben. Mintha nem történt volna semmi. Villamosozott, és utóbb nem tudta volna megmondani, miféle emberekkel utazott együtt, hogy az arcokat nézte-e, vagy a házsorokat. Ilyen reggeleken, ha mégis, erővel megpróbálja visszapörgetni az útját, ezt már tudta, úgyse sikerül, de hogy a ritmusból kiesik, az szinte bizonyos, legjobb ha meg se kísérti, és különben is: minek? Azok voltak a legjobban sikerült reggelek.

A féltestvére, Emil, valamiért feladatának tekintette, hogy szórakoztassa őt az úton, kár, mert mikor nem kérdezgetett és nem tréfálkozott, jólesett elnézegetni az arcát: apjuk közös volt, és a fiú hasonlított rá. Emil szavaira figyelnie kellett, már csak méltányosságból is, látszott, hogy nem kis erőfeszítésébe kerül könnyednek lenni, vidám mondatokkal előállni. Az apjuk egymásra bízta őket, nyilván ennek jegyében agyal ki elmés és mulatságos dolgokat Emil. Nem volt közömbös együtt utazni ezzel a fél-idegennel, akinek vonásait kedvesnek de legalábbis érdekesnek látta, még ha nem akarta, akkor is, akit figyelni kellett, pedig jobb’ szeretett volna nem gyűjteni róla képeket. Semmiről se szeretett volna képeket gyűjteni. Ám az utazás mindenképpen túl jelentőségteljes volt, és Liza úgy érezte, ha esetleg aképpen fordul a sorsa, hogy sokáig elél, ezek az élmények már mindvégig vele maradnak. Hogy ne lásson, ahhoz be kellett volna köttetnie a szemét, és vezettetnie magát Emillel, talán hasznos is lett volna eljátszaniuk a világtalan lányt és kísérőjét, talán úgy kelthetnének némi részvétet maguk iránt. Igaz, mikor az apjuk leült velük és föltárta, mi a szándéka, és mi készteti rá, hogy külföldre küldje őket, mintha mellesleg azt is tudomásukra hozta volna, hogy sok részvétre nem lehet számítani, általában sem, de különösen olyankor nem, amikor valaki védtelen.

Emil fülén szappanhab száradt, Liza már nyúlt, hogy letörölje, de visszarántotta a kezét: annyira azért nem bizalmas a viszonyuk.

– Maradt egy hab. Leszedhetem?

– Hab? Hol?

Liza megmutatta. “Ezzel az erővel akár már le is takaríthattam volna a fülét”, gondolta. Így, hogy külön csak arra figyelt, idegen tárgynak látszott, nem volt benne semmi megszokott, még csak nem is fülszerű, túl kicsi, túl vékony, apjuké egész más volt, ahhoz mindenkor jólesett odadörgölni az arcát, jó meleg.

– Borotvahab – magyarázta Emil. Megpróbálta maga letörölni. – És most?

– Most is.

– Leszednéd? – kérdezte, mint aki szívességet kér valamely jelentős fáradsággal vagy undorral járó munka tárgyában.

Nem volt olyan hideg a féltestvére füle, mint hitte. És miközben nem az arcra figyelt, mégis látta a szemeket, az arcot, és látta, hogy megváltoznak, kétségtelenül az érintése nyomán; olyasmi különbség volt egyik és másik állapot között, mint az érett kajszi húsa és az alóla meg a csonthéj alól előkerült mag között van, egy kis keserűség, az ő keze csalta elő a fiúból, akaratlanul.

Reggelinél viszont, az étkezőkocsiban, Lizának azt kellett észrevennie, hogy féltestvérének arcbőréből az orr alatt és az áll alatt vékony szőrszálak lógnak ki, pedig amúgy sima volt, tiszta: ezek szerint nemcsak a mosdást és a törülközést kapkodta el, de a borotválkozást is. A sonkás tojás megevése közben kereszteztek egy államhatárt, és nem történt semmi baj, sőt, az iratokat ellenőrző katonák kedvesek voltak, Emil ügyesen beszélt velük a nyelvükön, Liza kezdte könnyedén venni a dolgot: “úgy látszik, ez innentől kezdve az én gondom, Emil arca.” Valóban, mikor visszamentek a fülkébe, egyszerűen közölte vele, hogy a borotválkozás kis korrekcióra szorul, és Emil nem is tett ellenvetést. Az ő vezetékneve más volt, nem viselhette az apjukét, mert házasságon kívül született, egész pontosan azon a házasságon kívül, melyből Liza származott. Egyebekben apa fiának számított ő is, tudtak róla, hogy van, apa hozzászoktatta feleségét, kislányát a dologhoz. Szerethet ő mellettük másik nőt, másik gyereket szintén. “Ugyanúgy?” “Nem ugyanúgy.” “Jobban?” “Nem jobban.” “Kevésbé?” “Nem kevésbé, mégis másképp.” Lehetett arra a férfira haragudni, viszont megbocsátani legalább annyira lehetett és örülni neki. Asszonyai pedig alkalmasak voltak erre, a férfi tökéletes érzékkel fedezte föl mindkét fiatal nőben a tökéletes társat, aki tudja értékelni őt, és ha már talált két ilyen társat – pedig milyen valószínűtlen, hogy ilyenből akár csak egyre ráakadjon az ember! –, nem volt képes lemondani egyikről vagy másikról. A gyerekei közül sem tudott volna lemondani valamelyikről, míg csak a helyzet úgy nem alakult, hogy mindkettőről, egyszerre kelljen lemondania. Misa az unokatestvére, egyelőre nála lesznek. Ha mód nyílik, ő majd tovább indítja őket a tengerentúlra.

Apa dolgozószobájában változásokra figyelhettek föl, bármerre néztek. A változások egytől egyig abból adódtak, hogy valami, ami addig ott volt, nem volt látható már: festmények a falról, szobor az íróasztalról és a posztamensről, könyvek a polcról, még a csillár is a mennyezetről, eltűntek; csupasz villanykörte lógott túl hosszú dróton, majdnem a fejükig leért, hát erre mondta apjuk, hogy “amit lehet, pénzzé teszek”.

– A csengőt is? – kérdezte Liza. Ha beszabadulhatott a dolgozószobába, sose mulasztotta el megnyomni az íróasztalon álló csengőt, ezüstből való kis szerkezet, afféle mérleg, egyik serpenyőjébe került az akarat, hogy hang keljen, a másik pedig kilendült, kellő súlyú akarat esetén annyira, hogy nekiütődött a lazán fölfüggesztett harangnak, és így állt helyre az egyensúly, apa bólintott, miért éppen a csengőt ne adta volna el? Egy kisebb faragást, elefántcsontból valót viszont bebugyolálva a gondjaikra bízott, adják át Misának, őt illeti, régi családi darab.

– Miért nem együtt megyünk?

– Még vannak intéznivalók. Azt akarom, hogy a lehető leghamarabb elmenjetek innen.

Az állomáson nem várták őket. Tudták, hogy így lesz, Misa dolgozik, a felesége szintén, beülhetnek a pályaudvar melletti kávéházba, ott kivárhatják, míg értük jönnek. Vagy mehetnek taxival, bár az nem olcsó, és az is ellene szól, hogy hiába érnek el a házig, bemenni úgyse tudnak. És ott van még lehetőségnek a csomagmegőrző: ha lerakják a kofferokat, elmehetnek sétálni, tölthetnek néhány órát a város régi házai között, még a híres templomokba is bemehetnek, elkezdhetik az ismerkedést a nevezetes múzeumokkal.

A hordárt, akit Emil meg akart bízni a bőröndjeik szállításával, elszólította valaki más, akik pedig maradtak, azokat nem akaródzott megkérni, némelyiknek túlságosan piros volt az arca, mint akit a guta kerülget. Hogy is venné ki magát, hulla mellett álldogálni idegen városban, és a hulla keze szorosra zárva a bőrőndjük fogantyúján? Egy másik annyira szomorúnak látszott, hogy attól lehetett tartani, újabb terhet már nem képes elviselni, vagy hogy bánata dühbe fordul és szidalmazni fogja őket, esetleg egyszerűen csak elhajítja azt a bűnökkel terhelt kofferjukat, be a sínekre, egy érkező mozdony elébe. Maguk vitték tehát a holmijukat, de mire kiértek az állomásépületből, már húzódtak az inak a vállukban.

Ott volt a kávéház, ablakait éppen mosta egy komoly öreg férfi. Hogy miért nem lépnek be, erre a kérdésre, ha valaki fölteszi nekik, nehéz lett volna válaszolniuk. Ha valaki, hát én föltehetném, de tisztában vagyok vele, egyetlen kérdés elég lenne, hogy eltérítse őket, és akkor másfelé fordulna az útjuk, és más lenne ez a történet is; illatos kávéról, mintás porceláncsészékről és ropogós péksüteményekről szólna, egy idegen város napilapjairól, melyekben órákra el lehet merülni, ám ők fölfelé mentek, a domb tetején templom állt, és Emil belekezdett a históriájába, megtanulta előre, útikönyvet nem kellett magukkal hozni. Írás van róla, hogy már a rómaiak szentélyt építettek a magaslatra. A rómaiak eltűnhettek, a szentély beomolhatott, de a falakból mindig maradt annyi, hogy valaki idővel kiegészítse, még nagyobbá tegye őket. A mostani templom pedig már régesrég állt, mikor birtokba vette a híres prédikátor, aki évtizedekig ezek között a falak között beszélt híveihez. Menekülve jött, rongyosan, hogy aztán itt élet-halál ura legyen. A templom előtti téren kivégzéseket tartottak, de nem voltak ritkák a tűzpróbák sem. Ha a próba igazolta erényüket, a polgárok visszamászhattak a padjukba.

Mielőtt beléptek a templomba, megkerülték, mert mögüle, a bástya mellvédjéről kilátás nyílt a folyóra. A folyó magasról nézve vadnak látszott, medre sziklás és sekély, a folyása gyors. Különösebben nem volt széles – a szemük szélesebb folyó látványához szokott –, mégis tiszteletet parancsolt.

A templomból nem távozott még a tél hidege, vagy a könyörtelen szavak hidege. Liza megjegyezte, melyik padban ültek, oda fog visszaülni, ha megint eljön. Az lesz a helye.

Aztán Emil megkérdezte Lizát, hogy éhes-e, szomjas-e, Liza azt mondta, éhes is, szomjas is, de még csak kicsit. Ha kell, bírja.

Egy üzletnél megálltak, és Emil bement, aztán sokáig nem került elő. Liza igyekezett kihasználni az időt és jól megnézni a sohasem látott házakat, az embereket. Mindegyik épület régi volt és mégis minden részletük, egészen a legapróbbakig, mintha vadonatúj volna, annyira erős és célszerű és megbízható. Nemcsak Liza figyelte a házakat, a házak is figyelték őt, legalábbis úgy érezte; talán az ablakok szokatlan, éles csillogása miatt, mindegyik mögül figyelmes tekintet irányult felé, vagy semelyik mögül se. Amikor nyílt a boltajtó, nem Emil jelent meg, hanem egy fiatal rendőr. Bilincsbe vert férfit vezetett. A kabátját fogta, a két válla között, és annál fogva megemelte a letartóztatottat, aki lábujjhegyen tipegett előtte. Az itteni embereknek, úgy látta Liza, meg se kottyan hidat verni a vad folyóra, templomot emelni a dombra, olyat, amilyen évszázadok múltán épp úgy fest, mint amikor előbukkant az állványzatok mögül, ezek nem fáradnak bele, hogy padokat, ablakkereteket, tetőcserepeket, mindent megőrizzenek olyannak, mint volt, lám, a tolvajaikat – azt gondolta, tettenért tolvaj lehetett, akit elvitt a rendőr – olyan egyszerűen emelik ki és teszik félre, mint amikor a cseléd a babot válogatja, és a rossz szemeket elkülöníti.

Emil csokoládét hozott és narancsot, és kicsi, díszes üvegeket, erdei gyümölcsszörp volt bennük. Találtak padot a közelben, odatelepedtek. A narancs héját könnyebb volt lehámozni, mint az otthon kaphatókét, és lédúsabbnak bizonyult, a csokoládé puhább és ízesebb volt, a szörpben az édesség és a fanyarság épp a kellő arányban keveredett egymással. Úgy voltak vele, hogy ezt a kis lakomát igazán kiérdemelték, de a csokoládérészét mégsem ette meg egyikük se mind.

– A tánc miatt? – kérdezte Emil.

– Igen – vallotta be Liza. – Hogy talán itt lesz egy hely, ahol táncolhatok, vagy ha nem itt, akkor majd Amerikában, és nem lenne jó kövéren állni be a többiek közé.

– Én is remélem, hogy megint vívhatok. Rendes körülmények közt akármennyit ehetek, úgyis mind lemozgom. De ha nem edzek, vigyáznom kell, azt hiszem.

A padjuk épp egy napsütötte részen volt. Előttük valami vastag törzsű fa ághegyein vaskos virágok készültek kibomlani.

– Mostantól vezess te! – mondta Emil. – Arra sétálunk, amerre te akarod.

Liza tenyerében érezte még a bőröndje fogóját, mégis fölállt és bólintott, mehetnek.

Később, szűk és egyre szűkülő utcában, megállt egy könyvesbolt előtt.

– Be is mehetünk – mondta Emil. Engedélyt kért a boltban dolgozó kisasszonytól, hogy a csomagjukat letehessék valahová.

Liza sokáig csak sétált, ugyanakkora figyelmet tanúsítva az építészeti szakkönyvek, mint a történeti munkák iránt, udvariasan viselkedett, mint egy nagy családi eseményen, amikor mindenkit illik meghallgatni, mindenkinek illik juttatni egy kedves mosolyt; az első kötet, amelyet a polcról leemelt, egy mesekönyv volt, régi ismerőse gyerekkorából, persze ezúttal más nyelven. Belesajdult a szíve, miért is nem hozta magával azt a könyvet otthonról, valószínűleg sohasem fogja már látni. Még ott lehet a helyén, de ki tudja, meddig, és ha elkerül onnan, hogy hová? Hogy valakié lesz-e, vagy egyszerűen csak szemétre kerül? Mit számított az a néhány dekányi súly, igazán magával hozhatta volna! Abban minden képet ismert, és a képekben minden vonalat. Ebben is a képeket kereste hát, de ezek másmilyen képek voltak. Ami ott rajz volt, itt festés, csupa folt, csupa színes maszat, és bár föl tudta idézni, melyik milyen epizódot mutat be a meséből, nem értette, miért éppen azt és nem amit az ő otthoni könyve? Amúgy kész lett volna elismerni, hogy szép és gondos kiadvány ez is, ám azt már furcsa volt elképzelni, hogy egy itteni kislánynak ez a könyv lehet annyira kedves, mint az övé volt. Aztán belátta, hogy a kezében tartott könyv képei és betűi ezt a kislányt bizonyára hasonló módon megragadják majd, mint ahogy őt megragadta a régi kötetecske. Némelyik rajzra alig mert rásandítani kicsi korában, annyira félt tőle, és a szavak szintén megrémisztették, de minél jobban tartott tőlük, annál jobban vonzották. A mese maga szóról szóra ugyanaz, ezt ellenőrizte. A kislány, aki ezen a mesén nő föl, szinte testvére lehet neki, míg Emil, aki valószínűleg más könyveket kapott, fiúnak valókat, Emil nem ismeri ezt a mesét, előtte hiába is hozná szóba, hogy együtt fölidézzék, és hogy elárulják egymásnak, mit találtak benne a legijesztőbbnek.

Később kikötött egy sarokban, ahol fényképalbumok voltak. Ha Emilre sandított, mindig azt látta, hogy érdeklődése nemhogy nem csökken a bolt kínálata iránt, hanem inkább még nő. Nem bánta, hogy ott időznek, legalább addig se kell bőröndökkel a kezében várost nézni. Könnyedén lépve, mintha üresek lennének a kofferok. “Ez a te szép járásod, Liza, ez olyasmi, amit senki nem vehet el tőled”, mondta az apja. Liza tudta, hogy apa gyönyörködik benne, amikor jár, jön-megy előtte, zavarta ez a figyelem, ugyanakkor jólesett; “és most mi lesz? ki fog rád úgy figyelni, mint ő?”

Emberi testeket ábrázoló képeket bámult, amikor Emil odajött hozzá, és áthajolt a válla fölött. Liza nem csukta össze az albumot, már túl késő lett volna. A képen a nő meztelen volt. A szeme lecsukva, de szemhéjára úgy esett a fény, hogy sugárzott, mintha nézne, és a nyaka csupa éles árnyékú ín, ez tetszett legjobban Lizának, a mellek zavarták, túl nagynak látta őket, viszont lehet, hogy Emilnek épp az ilyen tetszik.

– Szép – mondta Emil. Azért ez túl általános volt, Liza ebből a kijelentésből nem tudhatta meg, mit gondol a nyakról és mit a mellekről.

– Nézd csak! A pulóvered megfesti a képet – mondta halkan Emil, és valóban, Liza csak most vette észre, hogy az ablakon betűző nap fénye az ő almazöld pulóveréről visszaverődve almazöldre színezte a kezében tartott könyvet, a fényképen zöld volt a nő szemhéja, a megfeszült hasa, és ez jól illett hozzá.

– Lapozhatok? – kérdezte Emiltől. Együtt nézték végig a könyvet; nem volt már sok hátra. Mikor a végére értek, Emil továbblépett. Liza bűntudata elolvadt, és levett a polcról egy újabb albumot. Abban már csak kevés aktképet talált, a legtöbb fotó házakat ábrázolt, folyókat és hegyeket. Egyszer az egyik kép megállította, nem tudott róla ellapozni. Sokára jött rá, hogy a szülővárosát látja. A kép tanúsította, hogy a fényképész ott járt, ráadásul nyilvánvalóan egész közel a házhoz, ahol Liza élt. Most akár fájhatna is a szíve, jutott eszébe. Most akár hallhatná az ezüst csengő hangját, amely apja íróasztalán állt. Ha igazán szerette volna a csengőt, akkor a kép láttán fölidéződne benne a hangja; ha igazán szerette volna a hazáját, akkor a hiánya most kibírhatatlanul fájna, gondolta.

A fiatal rendőr befejezte a jegyzőkönyvet, és engedélyt kért a fölöttesétől, hogy távozhasson. Sietett, de még nagyobb sietséget mutatva haladt végig a folyosókon, szaladt le a lépcsőn, nehogy meglássa valamelyik társa és elhívja sörözni. Máskor nem voltak ellenére a közös iszogatások, a véget nem érő kocsmai beszélgetések és játékok, ám ezúttal a könyvesbolti lányhoz készült.

A bolt közelében lassított. Ahogy visszaemlékezett a beszélgetésükre, abban voltak biztató szavak. Talán elsősorban neki szóltak, a férfinak, és kevésbé a reménybeli vásárlónak vagy a hivatalos személynek. Bár az, hogy ő rendőr, hogy hatalma van mások felett, mellyel persze megfontoltan és mértékletesen él, hogy nap mint nap véres események helyszínein járhat, ahová az átlagpolgárt csak a hírlapok bűnügyi krónikái vezetik el, hogy titkokat tud, melyeket még neki sem árulna el, még ha összejönnének, akkor sem; amennyire taszíthatják az ilyesmik a lányt, annyira vonzók is lehetnek, miért ne?

Megtapogatta zsebében a bilincset. “Adandó alkalommal rákattintom a keskeny csuklójára.” A bolti lánynak, emlékezett, kicsi a keze, még ha annyira nem is, mint tíz éve annak a tolvaj szukának, akiről öreg kollégái meséltek neki: az addig küszködött, míg kihúzkodta magát a bilincsből, igaz, a bőr szinte mind lemaródott a kézfejéről.

Ha pedig odáig jutnak valóban, és összejönnek, azt a tolvajnak köszönhetnék, már hogyha az elkövető életben volna. Vagy a könyveknek, az eltulajdonított és visszaszármaztatott köteteknek illik megköszönniük?

A pultnál nem volt senki, néhány bőrönd állt ott, mintha nem is könyvesbolt, hanem szálloda pultja volna. Időbe telt, mire a polcok között egyáltalán embereket vett észre; kevesen voltak benn a nagy teremben, melynek sötétjét éles fénypászmák törték meg, de azoktól a homályos sarkok csak még homályosabbak lettek. A lány, akit keresett, éppen egy létrára mászott föl, a bokája szemmagasságba került.

Odament hozzá, olyan halkan, hogy a lány nem vehette észre, igaz, minden figyelmét a felső polc könyveinek szentelte. A lábát megfogni vagy a szoknyája alá bekukucskálni lehetséges volt, de nem illett a szerephez, melyet a fiatal rendőr magára öltött, és úgy gondolta, a könyvesbolti lány sem ilyen közeledést vár tőle. Visszalépett tehát és onnan köszönt neki, halkan. Néhány mondat után, melyek egytől egyig szabatosak voltak és helyénvalók, a lány elindult lefelé, félkézzel kapaszkodva, mert a másikban könyvek voltak. A rendőr odaugrott, meglökte a létra alját: – Ha meg nem foglak, leesel! – suttogta, és elkapta a lányt. Jó mozdulat volt, magát is sikerült meglepnie vele. Attól fogva tegeződtek.

Hátralévő életében nemegyszer elcsodálkozott magán: honnan tudta, hogy meddig kell jó kisfiúként közeledni, és mikor váltani a rosszfiú stílusára, élesen, váratlanul? Mintha valaki segített volna neki. Okosabb, ügyesebb lett saját magánál.

Hétvégére elhívta motorozni. A lány gondolkodás nélkül igent mondott.

Megkérdezte, merre találhatók az ellopott és visszahozott könyvek. A lány készséggel elindult, hogy megmutassa. Az újabb kiadású albumok megvoltak, a helyükön voltak. A régi kötet éppen kézben volt, valami külföldi fiatalok nézegették.

– Mi érdekeset találhatnak benne?

A fiatalember csöndesen fölolvasott egy-egy mondatot, a könyv választékos, régies szavait, a lány hallgatta, “az egekből alászálló pelyhek, a hó: bűnök bocsánatát jelképezik”.

Misa barátságos volt, ölelgette őket és mosolygott; azt mondta, okosan tette az unokatestvére, hogy hozzá küldte a gyerekeket.

– Ezt mintha nem nekünk mondta volna – értékelte Liza a bácsi szavait, mikor megint kettesben maradtak –, mintha a feleségének címezte volna.

– Nem valami szép nő – mondta Emil. Halkan beszéltek, pedig csukva volt ajtó, ablak, és Misa felesége amúgy se értett más nyelven, csak a magáén. Vacsora közben ügyelni kellett rá, hogy mindent úgy mondjanak, megérthesse. Hogy ne legyen kirekesztve a saját házában. Látszott, nehezére esik jó képet vágni a látogatásukhoz, főleg, hogy nem világos, meddig tart.

– El tudom képzelni, hogy régen szebb volt, és kedvesebb volt – mondta Liza.

– Hát én nem tudom elképzelni. Nem volt ez szép soha.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy kedves se volt.

– Honnan tudod?

– Aki szép, annak könnyű kedvesnek lenni. Aki viszont csak egy kicsit is kedves, az már nem lehet teljesen csúnya.

– Honnan tudod?

– Te például szép vagy, de még sokkal inkább kedves, és ez nem fog megváltozni.

– Honnan tudod?

– Misa kedves és szerintem elég jóképű. Bár te vagy a nő, te ezt jobban tudod nálam.

Liza hallgatott, mert erre nem tudott volna olyan jól visszakérdezni.

– És szerintem fiatalon ugyanilyen kedves és jóképű lehetett – folytatta Emil. – Egy ilyen férfihoz szép és kedves nő illene. Misa nem jól választott. Vagy megalkudott, pedig nem kellett volna megalkudnia. Így viszont, ha valaki együtt látja őket, nagyot esik előtte Misa bácsi tekintélye: lejáratja őt ez a nő.

– Ezt onnan tudod – mondta Liza –, hogy apa mondta neked. Nekem is mondott ilyet. Egyszer, mikor cukrászdában voltunk. “Vigyázni kell, mert megítélnek aszerint is, kislányom, hogy milyen a párod. Nézd meg azt a gyönyörű nőt, látszik rajta, hogy okos és szellemes, és micsoda egy alak a férje?! Kövér, alamuszi, barátságtalan. Azzal a nővel valami nagyon nem stimmel, ebből látszik.” Akkor megkérdeztem, mert a nő nekem is tetszett, és sajnáltam, és haragudtam, amiért apa ilyet mondott rá, megkérdeztem, hogy “és mi lenne a helyzet, ha nem látnád a férjével soha, ha mindig csak vele találkoznál?, szerelmes lennél belé?” “Egyrészt most már láttam őt a férjével, és ez olyan, mint egy folt, innentől rajta lesz mindörökre, másrészt állítom, hogy ha közelednék hozzá, előbb vagy utóbb biztos kiütközne rajta a hiba.”

A szobájukban egyetlen ágy volt. Elég széles, nem fogják egymást zavarni.

Fáradtak voltak, alig várták, hogy lefekhessenek és lehunyhassák a szemüket, mégis egyre az öreg bőrfotelekben ültek, és beszélgettek. Fölidézték a vonatból látott tájakat, a városokat. Liza elmesélte, hogy mikor Emil aludt, átmentek egy kisvároson, a vonat épp lassított, és végig a sínek mellett egy házsor húzódott, de a házak szeszélyesen mind más- és másfélék voltak, egyik egyemeletes és olyan keskeny, hogy emeletenként csak egy ablaka volt, mellette a másik legalább hat emelet, aztán egy kétemeletes viszonylag széles, és így tovább, és az ablakokon a függönyök összevissza mindenféle színűek, olyan volt az egész, mint egy díszlet az operában. A Diótörő díszlete. Emil azt mondta, hogy erre ő is emlékszik, és az jutott eszébe, hogy szólhatna Lizának, ezt neki is látnia kell. De sajnálta fölébreszteni. Úgy hitte mind a kettő, hogy a másik mélyen alszik. Ezen el kellett gondolkodni: ennyire egyféleképpen jár az eszük? és ennyire bizonytalanul érzékelik egymást, mégis? Pedig döntéseket kell hozniuk, a továbbiakban merre menjenek, hogyan használják ki az idejüket. Misa a vacsora vége felé, a desszert előtt átadott nekik egy-egy vasúti szabadjegyet. Fél évre szólt és az ország egész területére érvényes volt. Megköszönték szépen. Misa felesége megjegyezte, hogy természetesen az ilyen jegy csak másodosztályra érvényes, de az a helyzet, hogy így sem olcsó. Még egyszer megköszönték. Az asszony hozzátette, hogy nem tudja, meddig maradnak náluk – ő természetesen akármeddig szívesen látja férjének rokonait, akikről ugyan semmi közelebbit nem tud, ám biztos benne, hogy érdemesek a gondoskodásra –, de úgy gondolja, amíg itt vannak, ki kell használniuk minden egyes napot. “Ez egy nagyon nagy múltú és rendkívüli természeti értékekkel bíró ország, szinte nincs olyan falu, ahol ne lenne érdemes leszállni a vonatról, és körülnézni, a kisebb hegyekre fölmászni. A nagyokat nem ajánlom, mert azokhoz speciális felszerelés szükséges és bizonyos tudás, amellyel ti biztosan nem rendelkeztek. Úgyhogy kiránduljatok kicsi hegyekben, kicsi városokban, gyűjtsetek élményeket! Ki tudja, mikor lesz megint alkalmatok, hogy ebbe az országba jöjjetek, ha egyszer átmentek a tengerentúlra; amit a magam részéről őszintén remélek, hogy hamar sikerül.”

A szabadjegyek mellé térképek is jártak, kiterítették az egyiket az ágyra, és elébe térdeltek. Sok városnév ismerős volt, a folyók, a hegységek neve szintén. Akárhova elmehetnek: melyikkel kezdjék?

– Ne túl messzire – mondta Liza.

– Helyes – mondta Emil –, elsőre nem túl messzire.

Kinéztek egy úticélt, másfél órányi út, és elég hétkor kelni, hogy elérjék a vonatot. Ezzel a nap feladatainak becsülettel eleget tettek, bebújhattak végre az ágyba. A paplanok nehezek voltak. Ha az ember alájuk simult, nem akaródzott megmozdulni többet.

A városban, amelyet meglátogattak, legnevezetesebbek a római emlékek voltak. Európában bárhová megyünk, mindenütt ott voltak előttünk, nyomokat hagytak, hogy legyen mit megnézni mindenhol.

– Ha egyszer átjutunk a tengerentúlra, ott már nem lesz több – mondta Emil. – Fáradt vagy? Beüljünk valahová?

Egy kertvendéglő volt a közelben. Hűvös volt. Ki lehetett bírni. Sört ittak, bár nem korsóval, csak pohárral, de mégis: muszáj megkóstolni az itteni sört.

– Nyáron, ha nagy a hőség, jó lehet itt – mondta Emil.

Liza bólintott. Remélte, hogy aznap több sört nem kell már innia. Bízhatott ebben: látta, hogy Emil is csak apránként iszogatja a magáét, és a mosolya, mikor a pincér megkérdi, hogy ízlik a vendéglő büszkesége, a város messze földön híres nedűje, a mosolya olyan kötelességszerű, mintha ő volna az alkalmazott, neki lenne dolga a vendégek kedvében járni.

De nem csak Liza figyelte a fiút. Ahogy körbenézett a kerthelyiségen, meglátta, hogy közelükben egy asztalnál három lány ül, látta, hogy le nem veszik a szemüket Emilről, hogy súgdolóznak, nevetgélnek. Érteni vélt minden mondatot, pedig csak foszlányok jutottak el hozzá a hangjukból.

– Szóljak nekik, hogy átülhetnének? Van kedved beszélgetni velük?

– Miattam ne! Csak ha te akarnál.

– Éjjel is indul vissza vonat, úgyhogy ha mégis átülnének hozzánk, és kialakulna valami társalgás, ha megtetszene neked valamelyik, bőven lenne idő… Érted.

– Értem – mondta Emil. – Köszönöm, nem. – Kiitta a sörét.

Lehetőségeik között szerepelt még egy kisebb séta a városon belül, és egy hosszabb, föl a közeli hegyre, ahol nevezetes régi kilátóhely volt, az utóbbi kétszázötven évben több híres ember megemlékezett róla emlékiratában. Mindegyik lehetőség jó, de legjobb mégis az lenne, ha itteni fiatalokkal kötnek ismeretséget. Liza úgy látta a súgdosó, össze-összeboruló lányokon, hogy akármelyikük szívesen fogadná a testvére közeledését, és úgy látta, nem csúnya egyik sem, elevenek voltak. Tudna örülni neki, ha Emil összejön valamelyikkel, és ráadásul úgy, hogy ebben ő egy kicsit segített neki, egyengette az útját. És amikor az elkerülhetetlen búcsúra kerülne sor, ő kéznél lenne, hogy vigasztalja a fiút. Ha viszont az itthagyott lány szenvedne, nyavalyogna, ahhoz is lenne egy-két nyugtató szava.

De Emil a menetrendet tanulmányozta. Talán tovább akar utazni, gondolta Liza, elmenni még a szomszéd városkába, lehet, hogy belefér az is még a napba.

Nem, Emil a visszafelé tartó vonatokat kereste; talált egyet, amelyiket épp elérik, föltéve, hogy azonnal fizetnek és az állomásra sietnek. Lizának nem volt ellenvetése. Csak annyit jegyzett meg, hogy így túl korán érnek majd Misáékhoz.

Emil nem úgy képzelte, hogy egyenesen Misáék házába mennek.

– Arra gondoltam: a városban kéne még járkálni.

– Nem azért vették nekünk a szabadjegyet, hogy aztán otthon sétafikáljunk.

– Tudom.

– Vonatozhatunk még eleget. Holnap megint elmegyünk valahová – mondta Liza, és hogy véglegessé tegye a döntést – kettőjük döntését –, odaintette a pincért, írhatja a számlát.

Jólesett sietve lépkedni a pályaudvar felé, a hűvös sörkerti üldögélés, a toporgó romnézegetés után, jólesett, hogy kézenfoghatta Emilt, és hogy összefont kezük vidáman lengett közöttük.

Vonatuk éppen beérkezett, mikor a peronra értek, és indult tovább, még mielőtt üres kupét találtak, és sietősebben haladt, mint amelyikkel reggel jöttek: az mindenütt megállt, ez a megállóhelyek jó felét kihagyta.

A kezük még mindig egyben van, vette észre Liza, igen, Emil valósággal fölemelte őt a kocsiba, lába alig nehezedett a lépcsőre, és aztán ő vezette végig a folyosón.

– Ha véletlenül találkozunk Misa feleségével – kezdte Emil, de Liza közbevágott:

– Majd figyelünk, és ha meglátjuk, elbújunk.

– És ha ő lát meg előbb, és elénk áll, és megkérdezi, hogy miért jöttünk be a városba?

– Nekünk jobb a szemünk, mi látjuk meg előbb.

– Valamiért nem szereti a várost. Meg a városiakat: okoskodók, azt mondja.

– Jó, hogy visszamegyünk korábban, de ha megérkezünk a városba, merre fordulunk? Tudod már?

– Arra gondoltam, hogy bejárhatnánk ugyanazt az utat, mint tegnap. Ha nincs ellenedre – tette hozzá Emil, és keservesen elmosolyodott: túl sokat kimondott abból, amit szeretett volna, és mégis túl keveset, úgy érezte, körülményesen, fellengzősen fogalmazott, vagy inkább úgy, mintha nem is az anyanyelvét használná, hanem valamelyiket a tanult nyelvek közül.

– Nincs ellenemre – mondta Liza, és Emilnek úgy tűnt, nem gúnyból ismételte a társalgási formulát, hanem mert véletlenségből azzal tudta legjobban kifejezni, amit érzett. Máris megkönnyebbült. Nem félt, hogy útközben szembetalálkoznak Misával vagy a feleségével. Majdcsak kivágják magukat valamivel.

– Szoktál hazudni? – kérdezte Lizát.

– Néha.

– Én is néha.

– Nekem hazudtál már?

– Még neked nem.

– Én se neked.

Elmentek ismét a kávéház előtt, és Emil föltette a kérdést Lizának, beüljenek-e. Liza nem akart. Fölmentek a templomhegyre, és hosszan nézték a folyót. A templomba nem tértek be, mert kapuját népes turistacsoport állta el. Ahogy a könyvesbolthoz közelítettek, úgy lettek lépteik egyre lassabbak. Mint akik nagyon élvezik a sétát, úgy ballagtak. Mint akik nem tudnak betelni a régi korokban épített házak megannyi részletének szépségével, a szokatlan és váratlan formákkal, és semmit el nem akarnak mulasztani a világ minden kincséért sem, úgy. Közben Emil azon tűnődött, vajon Liza tudja-e már, hogy nem más irányítja őket, mint a könyvesbolt, és a polcokon sorakozó megannyi könyv közül az az egy vonja őket magához, a könyv, melyre előző nap talált rá, véletlenül, és amelynek illusztrációi megjelentek és életre keltek álmában, szögletes vonású, mégis könnyedén mozgó alakok, merész gesztusokkal, és melynek kövér betűit egész nap maga előtt látta, akkor is, mikor kötelességszerűen más látnivalókra irányította figyelmét.

Liza jó régen nem szólt semmit, és mikor testvére füléhez hajolt, Emil azt hitte, a könyvesboltra fog rákérdezni vagy talán magára a könyvre, de csak egy fiatal férfit mutatott.

– Tegnap kétszer is láttam. Te benn voltál vásárolni, és én vártalak, ez egyszer csak megjelent, és egy embert hozott, akinek össze volt bilincselve a keze. Másodszor itt a könyvesboltban.

Amikor a könyvet leemelte a polcról, Emil megtántorodott. Nem számított ekkora súlyra. “Tegnap a bőröndök terhéhez voltam szokva”, magyarázta magának, “azért tűnhetett könnyűnek, most vagyok csak abban a helyzetben, hogy az igazi súlyát érezzem.”

Itt van hát, megérkezett! Erre a pillanatra várt reggel óta. Vagy még régebben, talán már éjszaka is, nyugtalan álmából föl-fölriadva. Egyelőre csak a borító vastag bőrborítását tapintotta, és meglehet, ennyivel helyes is volna beérnie.

Nem kellett volna visszajönni, gondolta, micsoda értelmetlen szeszély, ahelyett, hogy a látnivalókban bővelkedő országot járnák, a számtalan várost és falut, a hegyeket és völgyeket, a fenyves erdőket! Itt tölteni az időt holt papirosok között, szívni a rég elhalt könyvmolyok lapok közé ülepedett levegőjét, a beteges sóhajaikat, miért? Már haragudott magára, és Lizára is haragudott: ha a lány egy perccel korábban azt mondja, ne, mégse lépjenek be a boltba, ő tudomásul veszi, és kint marad. Liza a hibás, gondolta. Mert biztosan rossz lett volna távolodni a könyvesbolttól, annak tudatában, hogy szinte már bent volt és mégse ment be, de az is biztos, hogy ez a rossz érzés idővel enyhült volna, hogy aztán végképp elmúljon és később soha ne térjen vissza.

De miért is ne érdekelnék a könyvek? Hiszen apja szintén nagy könygyűjtő. Normális hajlam ez, sőt, tiszteletreméltó, gondolta, majd végre leült az olvasgatás céljára kitett kisasztalok egyikéhez, és fölütötte a könyvet.

Valamivel később odatelepedett Liza. Hozott magával egy albumot, de aztán nem foglalkozott vele: ő is azt nézte, amit Emil.

Elöl, a fedlap belsején kacskaringós, kézzel írott sorok: nevek és évszámok, alighanem a korábbi tulajdonosok rótták föl nevük mellé a szerzés dátumát. Olykor egy évtizeden belül többször is gazdát cserélt a könyv, sőt, volt, hogy évente, ám soha nem birtokolta senki, egyetlen família se tovább huszonöt-harminc évnél.

– Furcsa – suttogta Liza –, nem maradt ezeknek gyereke, akire ráhagyták volna? Vagy a gyerekeknek sose kellett az apjuk könyve? Vagy az anyjuké – tette hozzá, hiszen egy-két női nevet is fölfedezhetett a sok férfi közt. – Miféle emberek voltak ezek? Miféle családok?

– Nem tudom – mondta Emil –, és abban se vagyok biztos, hogy helyes volt beleírni a nevüket. Mintha minden szeretőnkre rátetoválnánk, hogy ekkor és ekkor a miénk volt.

Liza mosolygott. – Meg akarod venni? – Hátralapozott, tudta, ott fogja találni ceruzával beírva az árat. – Megfizethető – mondta.

– Csak nem nekünk – mondta Emil. Érezte, hogy berekedt.

– Futná rá a pénzünkből.

– Futná, de mi maradna belőle?

– Mennyi maradna?

– Attól függ, hogy sikerül az átváltás. Az árfolyamon múlik.

– El tudom képzelni, hogy ideadják olcsóbban.

– Nem hinném, hogy ilyen helyen szokásban van az alku – mondta Emil, és már nemcsak rekedt, gúnyos is volt a hangja. Nem tehetett róla, elöntötte a harag. Miért kellett Lizának megnéznie az árat? Hogy semmi remény se maradjon? Miért kellett utána képtelen fantáziálásba kezdenie? – Vagy mit hiszel? Hogy majd a két szép szemedért?

– Talán – mondta Liza szelíden és olyan komolyan, hogy Emil máris elképzelte, amint a lány beveti magát a tulajdonosnál (eddig nem látták, mindig csupán az eladókisasszony mutatkozott a boltban, de nyilván afféle sötét öltönyös idősebb úr lehet, aki egy belső szobában gubbaszt), és kerek nagy szemekkel engedményért eseng. Ki tudja, tán járható az út. Nem ismerte Liza képességeit, viszont tudta, hogy vannak olyan viselkedési formák mindenkiben (apja úgy mondta: “démonok”), melyeket rendesen elrejt az ember. Nagyon is lehetséges, hogy Liza, a táncra edzett testével, ingerlőbben tud fölkínálkozni egy ilyen úr előtt, mint akármi kurva. Vagy könyörögni. Mint Misa, akiről még apa mesélte, otthon, hogy egyszer leborult egy rendőr elé a sárba. Apa ezt a saját szemével látta, mert átutazóban megszállt itt. Misa gáláns volt, büszke a jó állására és a beígért állampolgársági okmányára, és ez volt a baj. A vendéglőben, ahová elvitte a látogatót, túl sokat ivott. Zárórakor nem volt hajlandó fizetni és távozni. Apa hiába csitította. Misa dulakodásba bonyolódott a pincérekkel. De nem tartott soká, jöttek a rendőrök. Megbilincselték, kirángatták. Kinn, a hideg levegőn rögtön kijózanodott. Ha beviszik a kapitányságra, ha jegyzőkönyvet vesznek föl az esetről, nem honosítják. Térdre vetette magát. Hagyta, hogy húzzák a sárban. Közben ékes szavakkal magyarázkodott, könyörgött. Végül elengedték. Apa azt mondta, undorító volt, és hogy mégis majd’ megszakadt a szíve. Misa kezét hátrabilincselték, nehéz volt hasról fölemelkednie és szép szabályosan, mint a templomban, térdelnie. A képe csupa sár. Apa szerint a rendőrök nem bírták: ők szégyellték magukat. Levették a bilincset, otthagyták őket. Misa térden maradt, míg a rendőrök kocsija el nem tűnt a sarkon. Márpedig ha Emil az ő vendéglátójukra gondolt, a gazdagon berendezett házában, a magabiztos mosolyával, ilyen megmozdulást nem tételezett volna föl róla – és tudta, hogy megtette. Ugyanakkor ez a megalázkodási szenvedély, még ha a lélek legmélyéről tört is föl, adott esetben nem öncélúan működött, a démon hasznosan szolgált: közreműködésének volt köszönhető, hogy Misa maradhatott és idővel az ő házigazdájukká lehetett. De ha Liza engedné szabadjára a démonát itt a hátsó szobában (a démont, melyről Emilnek csak sejtelme lehetett, a hátsó szobában, melyet szintén csak sejtett, de olyan bizonyossággal, hogy kész lett volna elindulni és megmutatni, hol van), az vajon biztonsághoz és nyugalomhoz vezetne-e végül?!

– Mit csinál a macskád? – kérdezte a lány –, hogy bírja, ha nem vagy otthon?

– Nekem nincs macskám – mondta a rendőr.

– Azt mondtad, hogy nem tudod, miért kel föl, vagy miért ugrik le!

– Az csak egy példamacska volt.

– Hazugságmacska!

– Neked hazudtam. Érted!

“És ha ellopnám?”, tépelődött később, már az ágyban. Túl voltak egy roppant visszafogott vacsorán, melynek alapja a hagyományos fekete kenyér volt (Misa felesége hosszasan méltatta egészséges voltát), és egy ugyancsak hagyományos kolbászféleség, eléggé ízetlen az otthonihoz képest. Egy füllentésen szintén túl voltak, mert mikor beszámoltak a napjukról, szót ejtettek egy sétáról, melyet nem tettek meg, de amelyről Emil roppant hitelesen tudott beszámolni, köszönhetően olvasottságának és jó nyelvi készségének, és Liza olyan lelkesen mosolygott, mint aki csakugyan életre szóló szép élményekkel lett gazdagabb ezen a napon, a szemében hála csillogott, akár a jó kutyáéban (meg lehetett volna simogatni vagy oldalba rúgni), és mindezek után logikus volt, hogy későbbi vonattal érkezzenek vissza a városba, mint a valóságban, és hogy utána ne sétáljanak már, és főleg hogy ne járjanak a könyvesboltban. “Összeillő páros vagyunk!”, gondolta Emil; “talán túlzottan is, mert egyedül egyikünk se művelne ilyet, én biztos nem.”

“Miattam csinálja”, jutott eszébe aztán. “Hiszen én találtam ki, hogy jöjjünk hamarabb vissza. Ő lehet, hogy szívesen sétált volna még ott, vagy ismerkedett volna a helyi fiatalokkal. Az hasznosabb lett volna! Mégis, zokszó nélkül tette, amit én mondtam – és most ezért haragszom rá? Inkább nekem kéne egy kicsit többet megtenni. Ellopni például a könyvet, ha már annyira kell. Valószínűleg tényleg kell, máskülönben nem hazudtam volna. Ez már nem én vagyok, föladtam valamit magamból, undorító.” De csak szeretett volna undorodni: nem undorodott magától. Legalábbis nem eléggé. Lizától undorodni könnyebb lett volna. “Még büszke is vagyok rá, hogy a jellemem ellenére csináltam valamit. Ezek után előfordulhat, hogy a faragást, amit apa küldött Misának, és amit még nem csomagoltunk ki és nem adtunk át, holnap elviszem egy régiségkereskedőhöz, és értékesítem. Az már lopásnak számít!”

– És ha ellopnám? – Kimondta, föltette a kérdést Lizának. Liza fáradt volt, ledőlt a még bontatlan ágyra, szemét lehunyta. Nem válaszolt. Alszik? Emil odaült az ágy szélére. Liza nem nézett föl. Emil kinyújtotta a kezét. Meglepte, hogy remeg. Megsimogatta Liza homlokát. Hidegnek érezte, nedvesnek. Vagy a keze izzadt. Más célpontot keresett. Az ajkak! Tudta magáról, hogy ajkai annyira érzékenyek, hogy képtelen elviselni, ha valaki finoman végighúzza rajtuk az ujjbegyét. Ezt csinálta meg Lizával. Liza se bírta ki, még félig se jutott a száján Emil ujja, elrántotta az arcát. Kinyitotta a szemét.

– És ha ellopnám? – kérdezte Emil.

Liza nem felelt. A szemében nem volt se igen se nem. Figyelt.

Hogy tud ilyen idegenül nézni, csak figyelni?

– És ha ellopnám? – belesuttogta a fülébe. Elkapta Liza derekát, megszorította. Lehetett érezni a bordákat. Elkezdte csiklandozni.

– Ne!

Nevetett, vonaglott. Próbálta védeni magát. Úgy látszik, nincs hozzászokva. Lehet, hogy soha, senki nem csiklandozta meg, mert tisztelték. De fegyelmezte magát, nem kacagott föl hangosan, nehogy meghallják a vendéglátóik. Minél védtelenebbül vonaglott és minél keservesebben fegyelmezte magát, annál jobban csiklandozta Emil. Aztán Liza, nagy elszánással, kimerevítette a testét: azért se rándul meg többet.

Emil abbahagyta a csiklandozást, de a tenyerét nem vette el a testvére derekáról. Liza zihált, a meleg levegő Emil arcát borzolta.

– És ha ellopnám? Szerinted nem tudom megcsinálni?

– Meg tudod csinálni – suttogta végre Liza. – Tudom, hogy meg tudod.

– Azért! – mondta Emil, és lehengeredett róla.

– Segítenék is, hogyha kell. De ne csináld meg!

– Mert bűn?

– Mert mindig ott van az a rendőr. Börtönbe csuknak.

– Akkor nem lehetnénk együtt.

– Hát azt nem.

– Sajnálnád?

– Sajnálnám – mondta Liza.

Csöndben voltak egy darabig. Aztán Emil elárulta, hogy a faragvánnyal kapcsolatban is voltak bűnös tervei. Megkérte Lizát, hogy “most rögtön” segítsen föltúrni a csomagokat, megkeresni a küldeményt, nehogy a végén mégis megtegye. Reggelinél átadják Misának.

– Ne engedd, hogy eladjam! És holnap utazzunk messzire, járjunk egész nap.

Liza beleegyezett. Mikor meglett a faragvány, a párnája alá tette.

– Az is lehet, hogy másik város másik boltjában lesz megint valami, ami ennyire vonz. Vagy majdnem ennyire. És akkor azzal foglalkozom, és nem ezzel. Ugye, Liza? – nevetett Emil. Érezte: nyugodtan, mélyen fog aludni. – Aludjunk nyitott ablaknál. Ez itt hegyi levegő, tiszta!

Nagy kirándulásokat tettek. A lánynak volt olyan ruhája, amilyenben motorozni lehetett. Még bőrnadrágja, csizmája is volt, és már első alkalommal se félt. “Lehet, hogy volt már motoros szeretője”, gondolta a rendőr. “Lehet, hogy megvan még mindig, és én csak mellesleg kellek. Mert egy szerető neki nem elég.” Ilyeneket gondolt, miközben hegyi utak kanyaraiba dőlt bele mélyen. “Ezt úgy hívják, hogy szerelemféltés. Nem engedjük elhatalmasodni. Számtalan cselekményt követnek el szerelemféltés miatt minden évben.”

Ezért tanult motorozni, ezekért a derekára kulcsolódó kezekért, ezekért a fenekéhez szorított combokért. Ezért verte magát adósságokba, mikor megvásárolta a motort.

Nagy kirándulásokat tettek. Hajnalban indultak és későn tértek vissza, napok teltek el úgy, hogy nem találkoztak a háziakkal.

Egy vasárnapi ebédnél adtak számot útjaikról. Hazugságra nem volt szükség, több élményükről tarthattak volna beszámolót, mint amennyit Misáék előtt elmondani illő volt. Az asszony csak azt kérdezte, föl szokták-e jegyezni, hogy miket láttak. Mert az emlékezet, bármilyen biztosnak mutatkozik is fiatalkorban, idővel szeszélyessé válik, és nincs tekintettel rá, milyen károkat okoz vele, hogy ezt-azt elveszteget.

Liza elmesélte, hogy ahol szép képeslapokat látnak, mindig vásárolnak néhányat, nem is hogy elküldjék, hanem hogy megtartsák. Az asszony szerint ez nem elég: vezessenek naplót.

Erre megint sorolni kezdték az emlékeiket. Jöttek a finom megfigyelések, Misa elismerően mosolygott, de még az asszony is bólogatott. Akkor Emil megengedte magának, hogy szóba hozza: be-betérnek könyvesboltokba, és bár vásárolni igazából nem szándékoznak, de elnézegetik a kínálatot, olvasgatnak. Lizára nézett, folytassa ő, ahogy szokta, kiegészítve mindig a beszámolóját. Liza nem mondott semmit. Csodálkozva nézett vissza Emilre, riadtan. “Játszol a tűzzel?!” “Tudom, mit beszélek, nem kell félni”, hunyorított Emil, “nem fogom elárulni magunkat, és különben sincs már mit elárulni, a szenvedély, amilyen váratlanul és értelmetlenül föltámadt, úgy el is múlt már, és bizony hiányzik, nélküle egyszerűbb de üresebb az élet.”

Beszélt egy bizonyos könyvről, melyet különösen sokáig lapozgattak az egyik helyen, hogy milyen figyelemreméltó illusztrációk találhatók benne, hogy a szövege régies de érthető, “minden lapon más halál!”, ha nem úton lennének, amikor nem a tárgyak gyűjtésének ideje van – akkor és csakis akkor – nem kizárt, hogy megvennék.

– Majd ha meglesz az egzisztenciátok valahol, bőséges bankbetét, akkor lesz ideje az ilyen beszerzéseknek – mondta az asszony.

– Igen – válaszolta Emil –, pontosan így gondoljuk mi is.

Utóbb azért bánta, hogy nem beszélt ékesszólóbban a könyvről. Ha vendéglátóik megérzik, mennyire fontos, esetleg fölajánlják, hogy megveszik nekik. Vagy hogy beszállnak, mondjuk hozzájárulnak a vételár felével, az igazán nem vágná őket földhöz. Mikor kettesben maradtak Lizával, “hülye parasztpicsa”, mondta az asszonyról. Addigra tudták már, hogy messziről, egy félreeső faluból származik. A városban majdnem olyan idegennek számított, mint Misa, és tán épp ezért kötötték össze a sorsukat.

Nem bírt ülve maradni. Lefekvés ideje lett volna, de Emil éberebb volt, mint bármikor. Ugyanakkor éhes is, pedig a vacsoraasztalnál mértéktelenül evett. Mert amióta nem mentek a bolt felé, kevésbé tartóztatták meg magukat az ételektől és italoktól, rendszeresen fogyasztottak sört. A sörre mindig megéheztek. Liza kiosont a konyhába és szelt egy karéj kenyeret, egy-egy szelet sajtot és sonkát.

Emil behabzsolta a második vacsorát, de nem lett nyugodtabb.

– És ha elmennénk sétálni? Még sose sétáltunk éjjel a városban!

A máskor higgadt, komoly járókelők helyett egészen másfajta férfiak és nők járták az utcákat. Ezek közül amelyik vidám volt, az nagyon vidám, amelyik szomorú, abból szinte bűzlött a bánat, de a tekintete mindegyiknek kíváncsi volt. Nappal is érezte Liza és Emil, hogy figyelnek rájuk a városban, de a nappali nézések óvatosak voltak, tompák, szemben az éjjeli járókelők éles, egyenes pillantásával. Hogy mit lehet velük kezdeni, azt mérték föl, és ha Liza vagy Emil visszanézett rájuk, ezek a tekintetek nem kerestek hamarjában más tárgyat maguknak. Véleményezték őket, hol Lizát, hol Emilt, hol mind a kettőjüket, de nem lehetett megsértődni ezeken a biccentéseken és hunyorításokon, tulajdonképpen jólestek, mint ahogy a szél is, a szokatlanul meleg, élénk szél, amely hol kisimította arcukból a hajukat, hol belefújta.

A könyvesbolt előtt Emil elkáromkodta magát. Arra nem számított, hogy a kirakatot éjszakára díszes fatáblákkal fedik el. Pedig mívesek voltak ezek a táblák, láthatólag igen régiek, más körülmények között megcsodálta volna őket.

De hát mire számítottak? Hogy éjnek évadján nyitva találják? Igen, egy kicsit bízhattak ebben, különösen mikor a belvárosban mindenféle éjjel is üzemelő bolt mellett mentek el. Vagy legalább hogy a kirakat üvegén át benézhetnek, és megláthatják a könyvet. Legalább hogy megtudják, ott van-e még, hogy nem akadt-e gazdája az eltelt időben, míg felé se néztek.

Miközben mentek visszafelé, Emil végig érezte, hogy Liza lesi az arcát. Az idegenek előtt nem szégyellte a szomorúságot, még a lecsorgó könnyeket sem, viszont az, hogy Liza így látja, rossz volt. Rászólt:

– Ne nézz!

Liza nem mondta, hogy de nem is nézte. Nem mondott semmit.

Mikor elébük állt egy hófehérbe öltözött férfi, és meghívta őket a lakására, ahol nagy mulatság lesz, hajnalig tartó vendégség és tánc, elfogadták a meghívást.

Először nem fájt. A homlokán nedvességet érzett, meg akarta volna törölni, de a keze meghajolt, valahol a csukló és a könyök között, nem értette, miért, szeretett volna megálljt parancsolni a mozgásnak, de hiába, a kéz szokatlanul nehéznek bizonyult és lehúzta a kart, az alkar közepén a máskor oly sima bőr a szeme láttára dudorodott ki, a dudor mind hegyesebb lett, aztán a bőr átszakadt, és a lyukon kibújt egy kis éles peremű csont. Alányúlt a jobb kezével, hogy visszahajlítsa, de már késő volt. A csontvég kint maradt és egyre kijjebb került. Nem fájt, még nem is vérzett, épp csak a seb széle volt piros. Furcsállotta, hogy a csontja olyan kicsi, vékonyka.

Ekkor tudomásul kellett vennie, hogy baleset történt, hogy a motorral megcsúsztak és a völgybe zuhantak. De mennyire súlyos a helyzet? Mehet-e másnap dolgozni? Körülnézett, és meglátta, hogy barátja, a rendőr a motor alól próbál kimászni. Tudta, hogy segítenie kell, csakhogy ahhoz előbb neki kellett fölemelkedni. Az egyik lába minduntalan kifordult alóla. El van tehát az is törve. Elengedte nyaklott balkezét, a jobbján kúszva jutott a motorhoz. Égett bőr szaga érződött. Megfogott valami alkatrészt, annál fogva rángatta a motort. Amikor azt akarta mondani: “Most! Mássz ki!”, vér bugyogott elő a száján. A barátja nem bírt kikecmeregni a motor alól, ő pedig egy idő után meg se bírta megmozdítani a motort. Föladta. Kicsit pihent, aztán összeszedte magát, és átmászott a túloldalra. Vigaszt akart nyújtani, mert ebben a helyzetben ez kötelessége volt. Amikor meglátta, hogy a rendőrnek nincsen álla, de a szeme élénken, várakozással néz rá, nem tudott mit mondani. Leroskadt mellé a hóba. Dacára a melegre fordult időnek, azon a magasságon, ahová fölszáguldottak, foltokban még volt hó, főként az északi oldalakon és a völgyek mélyén. Tudomásul kell venni, gondolta a lány, hogy holnap nem fog bemenni a boltba. Most már akár pihenhet is egy kicsit, engedte meg magának: mindenekelőtt erőt kell gyűjteni. Lehúnyta a szemét. Bugyborgó hangok hallatszottak a barátja felől. Ez zavarta, haragudott miatta. Megpróbált nem odafigyelni. Aludni szeretett volna, akár csak egy félórát. Hogy aztán fölkeljen, segítséget hozzon. Már majdnem aludt, mikor megérezte, hogy a másik test rángatózik, hasonló ütemben, mint amikor szeretkeztek. Ez rossz volt, neveletlen, különösen, mert a bugyborgó hangok szaggatottá váltak, mint a női nemiszerv nyílásában összegyűlt nedvek csattogása.

Idegen ágyakban ébredtek. Dél felé járt. Alig egy-két órát alhattak, mégse voltak álmosak. Jó, hogy az apjuk nem látja őket! A gyűrött ruhájukat, a csapzott hajukat. A ruhájukra, hajukba tapadt fehér konfettit. Másrészt azt helyeselné, hogy élményeket gyűjtenek. Ő se tartóztatta meg magát, ha kívánt valamit! Hazamentek, kupacba dobálták a ruháikat és lezuhanyoztak. Liza borotválta meg Emilt, de kapkodva, remegő kézzel, és megvágta az arcát. Emil nem bánta. A pénzük kisebb porciókba volt elosztva, föl kellett túrni minden holmijukat, míg összeszedték.

A boltban nem találták az ismerős eladólányt. Egy másik nő szolgálta ki őket, és amikor Emil rákérdezett, hogy ugyan miért nincs itt az a kedves lány, azt a választ kapta, hogy ostoba baleset érte és meghalt. Ennek a kisasszonynak különösen mély, meleg volt a hangja, mosolygott, amikor a papírba csomagolt könyvet átadta Emilnek: – Legyen máskor is szerencsénk.

Választhattak volna más könyvet, és akkor másképp alakulnak a dolgaik – hiszen hallottam én már olyan könyvről, melynek kemény borítótábláiba valakik aranyat rejtettek, és a mit sem sejtő vásárló, miután a kissé dudoros borítóra fölfigyelt, milliomos lett –, vagy ha valahogyan leküzdik a vágyat, és nem veszik meg. Még sokáig együtt maradhattak volna, segíthették volna egymást, új helyen új gyökeret ereszthettek volna. Már elszakadtak egymástól és a könyv se volt meg, de még vissza-visszagondoltak arra a napra, amikor először meglátták a polcon. Mulattak a nevetséges igyekezeten, ahogy megpróbálták kiverni a fejükből. Fölidézték a percet, amelyben kibontották papírjából és az ágyra helyezték, hogy aztán odahasaljanak, fölébe hajoljanak; ahogy fölütötték lapjait, Liza arcát sárgásra színezte a lapokról visszaverődő fény. Nem írták bele a nevüket, csak egy-egy fényképet csúsztattak a lapok közé. Sem azelőtt, sem azután nem történt velük semmi, ami ehhez fogható lett volna. Úgy lett, ahogy Misa felesége jósolta: emlékeik hamar elkoptak, elvesztek, nem nagyon tudták már fölidézni az apjuk arcát sem, egymásét sem, de a kövér betűk még föl-fölmerültek Emil szeme előtt, miközben szennyes edényeket tartott a víz alá, és Liza is gyakran látta a kacskaringós illusztrációkat, mikor valamelyik szeretője ránehezedett és kemény kezek markolták a torkát. Megvenni meg lehetett, megtartani nem.

Míg éltek, néhányszor megbánták, ami történt. De még akkor is tudták, hogy semmiképp sem kerülhették el, hogy meg kellett próbálniuk.