Ezzel az történt, hogy elromlott az autója, a távolsági buszon pedig, mihelyt felszállt, orrába bújt egy szag. Mármost erre a szagra ilyen járaton nem számíthatott. Nem az, hogy az útirány zárta volna ki, hanem az idő. Régi illatszergyári termék szaga, és hogy mennyire régi, azt pontosan megmondani nem tudta volna, még az ellenőrnek sem, ha fölszáll, és rákérdez, ám ellenőr nem szállt föl, nem kérdezte; ha fölszállt, ha kérdést intézett volna hozzá, akkor kénytelen lett volna megszólalni, ami csak azért lett volna esemény, mert majdnem pontosan huszonnégy órája nem hagyta el ajkát egyetlen szó sem, úgyhogy szája a széleinél valósággal összeszáradt már. De nem erről van most szó, a hallgatásról, hanem a szagról, melyet a gyöngyszürke harisnyás lány árasztott magából. Ötnél biztosan több éve, hogy nem szagolt ilyet, azóta, hogy szakított egy nagyon sötét szemű fiatal nővel, aki fiatal volt ugyan, de őnála kerek öt évvel idősebb, és a szeme olyan sötét volt, és az arca olyan keskeny, és az álla olyan hegyes, és a szeme tényleg olyan sötét és fényes és csillogó, hogy egyszerre csak rájött, teljesen bogárszerű, de mielőtt erre rájött volna, már Bogárka, így szólította a fiatal nőt, aki erre a megszólításra csakugyan hallgatott, de ettől teljesen függetlenül kezdett kicsit a terhére lenni, ezért többször otthagyta, ám valahányszor otthagyta, mindig hiányzott neki, és vissza kellett hozzá térnie, és úgy látszott, hiányzik ő is a bogárszerűnek, mert bár elválásaik nem voltak mentesek hangos vagy legalábbis keserű szavak csattogásától, számos ízben visszament, míg egyszer sikerült elmenni tőle és nem menni vissza — valami jókor jött betegség besegített, aztán egy viharos munkahelyváltoztatás ráerősített —, de mindettől teljesen függetlenül az illatszereket, melyeket ezer és ezer nő használ szerte a világon éveken át, idővel kivonják a forgalomból, így ezt is, a bogárszerű fiatal nő szagát egy idő után nem érezte többé senki nőn, pedig a vegyület párájából, ha női verejtékszárnyon fölröppenve arcához ért és meglegyintette, egy-két szippantásnyi mindig elég volt, hogy az alsónadrágja fájdalmasan megfeszüljön a kiegyenesedő hímtag miatt, legföljebb tíz éve lehet, hogy kivonták, de ötnél semmiképp se kevesebb.

Formula, globálisan így nevezik a gyakran fegyverrel őrzött szagképleteket, meg az egyéb mindenféle vegyi anyagok fáradságosan kikutatott képleteit. Tehát a szóban forgó szag ez idő szerint nem tárgya sehol, semmilyen gyárban az ipari folyamatoknak, bár ettől még nyilván létezik, egyrészt mint atomok elgondolható és leírható formába rendezett csoportozata, másrészt mint emlék, sokak emléke, mely mindezen sokakban mindenféle más emlékek sorához kapcsolódik, szoros vagy kevésbé szoros kötésekkel, és létezhet még úgy is, hogy valaki, akinek tetszett ez a szag, fölvásárol kedvelt illatszeréből, amennyit csak tud, elraktározza valami biztos helyre, hogy ha más senkinek nem lesz, neki maradjon.

Míg a világ világ, s még egy nap.

Ő csak szagol és szagol, nem szól a lányhoz — most épp ezért törje meg a saját csöndjét?! —, mások a sárgaszemű lánynak nem a szagára figyelnek, hanem valami egész másra, nem tudni pontosan mire, ő csak annyit vesz észre a dologból, hogy odamennek hárman vagy négyen, nicsak ennek még bugyi se van a picsáján, azt mondja az egyik, a másik fölrántja a szoknyáját, elgondolni se könnyű, hogyan jutottak ilyen megállapításra, annál meglepőbb, hogy a megállapítás igaz, és erről a buszon mindenki meggyőződhet, aki odanéz (elég az hozzá, hogy el senki se fordul, a gépkocsivezető pedig a tükörben figyeli a hátsó látómezőt), a lány combján a szürke harisnya egy arasznyi széles vastagított sávval véget ér kevéssel azelőtt, ahol a bugyi lenne, de így, ahol se harisnya, se bugyi nincs, hogy elfödje, két háromszög van csak, egyik a bőr környező tartományánál halványabb, előző évi napozások emléke, a másik pedig ennek a hegyére állított halvány és tompa háromszögnek a közepében egy kisebb, hegyesebb és sötétebb háromszög, ez is a hegyén áll (a két hegy: egy), a szeméremszőrzet, mely nemcsak a környező bőrnél és a pihéknél sötétebb, hanem a sárgaszemű lány hajánál is, ez volna hát a halvány háromszögben álló sötét háromszög; nem világos tehát, hogy a fedetlenségről miképpen szereztek tudomást, hiszen a szoknya legalább combközépig leért, és a háromból (vagy négyből?) egyik se tartott alája zsebtükröt, egyik se feküdt a buszpadlón hanyatt…

Az se vált világossá, miért bosszantja őket annyira egy ruhadarab hiánya, főként, ha belegondolunk, hogy amennyiben azt a szoknyát ők maguk meg nem mozgatják — mint álmos, mohos követ a gilisztakereső horgászemberek, hajnalban —, a hiány nem válik jelenvalóvá, megmarad csöndes, a legtöbb utas számára nem is létező, sőt, még csak hiányozni se hiányzó hiánynak, de ha már fölfedték, úgy látszik, a hiány nemcsak nyilvánossá válik mindenki számára, hanem további megmozdulások sarjadnak belőle, és annyira fölháborítja az említett kisebb csoport tagjait, hogy az egyik mindjárt megnyomja a vészjelzőt, a másik a lány rövid, szőke sörényébe markol, és az ajtó felé ráncigálja, miközben a harmadik a szoknyáját vissza-, lesimítani akaró sárgaszemű — most látszik csak igazán jól, így elkerekedve, hogy milyen nagy, milyen sárga szeme van! — szándékával szembeszegülve azon munkálkodjon, hogy a test födetlenné tett része födetlen maradjon, mintegy megfelelve annak az igénynek, hogy ha már lennie kell megbotránkoztatásnak, akkor legyen, és legyen tartós, és a negyedik — négyen kell, hogy lettek légyen ezek szerint tényleg — egész idő alatt azt mondogassa, hogy bugyi se, bugyi se.

Leráncigálták tehát a gyorsan adott fékkel megállított járműről. Ott maradt utána egy kis táska. Leejthette, ahogy védekezett. Azt a táskát fölkapta egy idősödő, törődött asszony. És mielőtt a vezető a leszállt utasok után zárta volna az ajtót, de épp csak egy pillanattal azelőtt!, ez az asszony a táskát ledobta a lány után. Kellhet még annak. Bámulatos lélekjelenlét, mely nem vár formulákra, hanem cselekszik! Nem törődik vele, hogy van-e esetleg valami törékeny abban a táskában, valami illatszer üvegcséje esetleg, és hogy az majd törik-e, ha földet ér: gyorsan határoz. Lóbál és hajít…

Indult a busz, messzi vitt még az útja, fasorral szegélyezett, többnyire egyenes út, de azt láthatta még, aki akarta, hogy az utána dobott táska szíját vetették a sárga szemű lány nyakába, úgy vezették egy kisebb úton a környék számos tanyáinak egyike felé.

Nem volt mód megkérdezni, nem volt kitől akkor már, hogy a sárgaszemű miképpen jutott a szag birtokába.

És így történt, hogy egészen míg öreg szülei házába meg nem érkezett hosszú útja végeztével, végül is nem törte meg a némaságot, mely addigra jó szorosan, már-már otthonosan köréje nőtt.